Személyként szólok, személyes tapasztalatból 

                                                                                         és

                                   személyes tanulságokkal a tarsolyomban.”

 „Megpróbálok az önéletrajzomnak a pszichológia szempontjából legfontosabb mozzanataira koncentrálni, és ezen belül is főleg azokra, amelyek professzionális értelemben meghatározók voltak.

Gyermekéveim

Olyan családban nevelkedtem, amelyre a szoros családi kötelék, a szigorú és kompromisszumokra nem hajlandó vallási-és etikai normál, a munka imádata volt a jellemző. Én voltam a negyedik a hat gyerek sorában. Szüleink azt sugallták, hogy mi mindenki mástól különbözünk. Ez például azt jelentette, hogy soha nem ittunk alkoholt, soha nem táncoltunk, nem jártunk színházba, nagyon korlátozott társasági életet éltünk és rengeteget dolgoztunk. Élénken emlékszem arra bűntudatra, amelyet az első üveg kóla elfogyasztása után éreztem. Magányos fiú voltam, aki megállás nélkül olvasott, és aki a középiskola befejezéséig csak két lánnyal randevúzott. 

Amikor tizenkét esztendős voltam, a szüleim vettek egy farmot és ott teremtettünk otthont magunknak. Itt két olyan szokásom fejlődött ki, amelyeknek bizonyára hatása volt a későbbi munkámra is. Lenyűgöztek a nagytestű éjszakai pillangók és a környék erdeiben gyakori lepkék nagy szakértőjévé váltam. Fáradhatatlanul tenyésztettem a lepkéket, gondoztam a hernyókat, vigyáztam a bábokat a hosszú téli hónapokon át, és kezdtem megérezni néhányat az olyan örömök és bánatok közül, amelyeknek minden, a természetet tanulmányozó természettudós részese. Apám eltökélt volt arra, hogy új farmját tudományos alapokon vezesse. Fiait is arra bátorította, hogy önálló, profitot is hozó vállalkozásaik legyenek, így a bátyáim és én hol tyúkfarmot létesítetünk, hol bárányokat, malacokat vagy borjúkat neveltünk. Gyorsan megtanultam a tudományos mezőgazdálkodás alapjait és csak mostanában eszméltem rá arra, hogy a tudomány iránt érzett alapvető vonzódásom, már akkor kialakult. Egy olyan területen szereztem ismerteket a tudomány módszereiről, ahol az elméletnek napi gyakorlat nélkül az ég világon semmi értelme nincs.

Főiskolai és egyetemi évek            

A főiskolát Wisconsinban kezdtem a Mezőgazdasági Szakon. A főiskola első két éve alatt a szakmai irányultságom és céljaim alaposan megváltoztak néhány, érzelmileg töltött vallásos diákkonferencia hatására: ezentúl már nem mezőgazdasági kutató, hanem az egyház szolgája akartam lenni. A főiskola harmadik évében megválasztottak, mint annak a tizenkét amerikai diáknak az egyikét, akik Kínába utazhatnak a nemzetközi Keresztény Diák Világkonferenciára. Ez rendkívül fontos tapasztalat volt számomra. 1922-t írtunk, alig négy évvel az első világháború után, , és én láttam, hogy a franciák és a németek még mindig mennyire szívből gyűlölik egymást. A konferencia főbb témakörei kapcsán –először életemben- függetlenítettem magamat a szüleim vallási gondolkozásától. Ez a gondolati függetlenség igen nagy fájdalmat okozott és feszültségeket teremtett a kapcsolatunkban, de innen visszatekintve teljes bizonyosságom van afelől, hogy ott és akkor váltam független személyiséggé. A hon áhított leválás lejátszódott a távol-keleti út hat hónapja alatt. Nem sokkal a kínai út előtt szerelmes lettem egy csodálatos lányba, akit előtte már évekig ismertem, egészen gyerekkorunk óta. Miután szüleink nagy nehezen áldásukat adták a frigyre, összeházasodtunk. Feleségem nem szűnő bátorító szerelme és társasága mind a mai napig életem egyik legfontosabb és leginkább gazdagító élménye.

1924-ben úgy döntöttem, hogy a Union Teológiai Szemináriumban iratkozom be, hogy felkészüljek az egyházi munkára. Itt ismertem meg Dr. A.C. McGifferttet, aki elkötelezett híve volt a tanulás szabadságának és az igazság követésének, függetlenül attól, hogy az igazság útja hova vezet. Óriási siker volt a szemináriumon az a kezdeményezésünk néhány társammal, hogy magunk tervezhessük meg és vezethessünk le egy néhány kereditet adó szemináriumot. Végig gondolva a saját magunk által feltett kérdéseinket néhányan úgy döntöttünk, hogy mégsem az egyházon belül akarunk dolgozni. Azt éreztem, nem tudok kellőképpen alkotni ott, ahol előre meghatározott vallási doktrínákban kell hinni. Olyan pályát akartam találni magamnak, ahol a gondolat szabadsága feltétel nélkül biztosított.

Hogyan váltam pszichológussá

Nagyon vonzott az abban az időben még új, de nagyon gyorsan fejlődő pszichológia és pszichiátria. Olyan tanárok, mint Goodwin Watson, Harrison Elliot jelentősen hozzájárultak az érdeklődésem kialakulásához. Egyre több kurzust látogattam a szemközti Columbia University Tanárképző Főiskoláján. William H. Kilpatrick mellett kezdtem el dolgozni oktatás-filozófia témakörben. Gyakorlati klinikai munkát végeztem gyerekeken. Azon kaptam rajta magam, hogy vonz a gyermeksegítő munka. Pályázat útján megkaptam ugyanebben az időben egy diák-tanári állást a Gyermeksegítő Intézetben, ami akkoriban még alakulóban volt és azt tehettem, amit legjobbnak láttam. Sokat tanultam David Levytol és Lawson Lowreytol. A szerződés lejártával biztos állás után kellett néznem, hogy eltarthassam szaporodó családomat. Végre a New York állambeli Rochesterben pszichológusként alkalmaztak a Gyermekvédő Társaság Gyermektanulmányozó Osztályán. Hogy az állás zsákutca, hogy minden szakmai kontaktustól el vagyok zárva, hogy a fizetésem nagyon csekély, eszembe se jutott akkor, mert azt csináltam, ami a legjobban érdekelt s hittem, hogy minden más majd magától elrendeződik.

A rochesteri évek

A következő tizenkét év, amelyet Rochesterben töltöttem, nagyon hasznos volt. Az első, mintegy nyolc évben, szinte kizárólag gyakorlati pszichológusi szolgáltatást nyújtottam. Diagnózisokat és fejlődési terveket készítettem olyan fiatalkorú bűnözőknek, és hátrányos helyzetű gyermekeknek, akiket a bíróságok vagy állami hivatalok küldtek hozzánk. A gyerekekkel és szüleikkel együtt dolgozva sokféle módszert kipróbáltunk. Csak egy kritérium volt: működjön. Észrevettem, hogy a napi tapasztalatból kezdenek megfogalmazódni saját elveim. A munkánk során alkalmazott ravasz, sarokba szorítós, rendőrségi kihallgatásra emlékeztető kérdőívet használtunk egy ideig, ami a szülőt igyekezett felelősségére ráébreszteni gyermeke devianciáinak kialakulásában. Valójában sem a gyereknek, sem a szülőnek nem nyújtott segítséget ez a kikérdezés. Ekkor eszméltem rá, hogy fejlődésemben távolodok minden olyan klinikai módszertől, amely erőkapcsolaton, vagy agresszión alapul.

Hosszabb ideig dolgoztam együtt egy nagyon intelligens anyával, akinek a fia igazi pokolfajzat volt. Mégsem sikerült vele megértetnem, hogy a baj gyökere ott van, hogy korábban elutasította fiát. Megegyeztünk, hogy jobb, ha nem folytatjuk tovább a közös munkát. Az anya ebben egyetértett velem. Kezet ráztunk és o elindult szobám ajtaja felé. Aztán hirtelen megfordulva azt kérdezte: „Szokott felnőtteknek is segíteni?” Igenlő választ adtam, mire o hozzátette: „Nos, akkor nekem van szükségem segítségre.” Visszajött ahhoz a székhez, amelyből csak az imént állt fel és már ömlött is belőle a keserűség a házasságával és a férjével fenntartott rendezetlen viszonyával kapcsolatosan. Innen indult el és idővel vált mély meggyőződésemmé, hogy hacsak nekem magamnak nincs igényem arra, hogy mutogassam ménkű sok eszemet és hihetetlen intelligenciámat, jobban teszem, ha a kliensre hagyatkozom a folyamatok irányának megváltoztatásában, hisz nem a terapeuta, hanem a kliens tudja azt, ami fáj, hogy melyek a valóban fontos problémák és melyek azok az átéléses élmények, amelyek bár mélyen elásva, de léteznek.

Gyerekeim    

A Rochesterben töltött évek kezdetén a gyermekeim –a fiam és a lányom is- egészen picik voltak. Nem gondolom, hogy különösebben jó szülő lettem volna, de szerencsére a feleségem az volt, és az évek múlásával úgy hiszem egyre jobb, a gyerekeit egyre jobban értő szülővé váltam. Az hiszem a feleségem és is is azt tartjuk talán legnagyobb eredményünknek, hogy a szó legjobb legmélyebb értelmében kommunikálni tudunk a saját felnőtt gyerekeinkkel és életük párjával, és ők is velünk.

Pszichológus vagy? És ha nem, akkor mi?

Rchesterben kezdtem megkérdőjelezni, hogy egyáltalán pszichológus vagyok-e? Az University of Rochester a napnál világosabbá tette, hogy amit én művelek, az bármi, csak nem pszichológia és azt is, hogy nem taníthatok a Pszichológia Tanszéken. Eljártam az Amerikai Pszichológiai Társaság konferenciáira, ahol sok előadást hallottam arról, hogy miként tanulnak a patkányok és olyan laboratóriumi kísérletekről, miknek az égvilágon semmi közük nem volt ahhoz, amit én csináltam. Csak később, amikor megalakult az Amerikai Alkalmazott Pszichológiai Társaság lettem ismét valóban aktív, mint pszichológus. Az egyetemen a problémás gyermekek „működésének” jobb megértéséről és kezeléséről tartottam kurzusokat a Szociológia Tanszék égisze alatt. Később a Neveléstudományi Tanszék, eljövetelem előtt, pedig már a Pszichológia tanszék is regisztráltatta ezeket a kurzusokat.

Az Ohio államban töltött évek

1940-ben állást vállaltam az Ohioi Állami Egyetemen. Azt hiszem az egyetlen ok, amiért engem kértek fel, „A problémás gyermek klinikai kezelése” című könyvem volt. Legnagyobb meglepetésemre egy teljes professzori állást ajánlottak. Azt igyekeztem tanítani a posztgraduális képzésben résztvevő diákoknak, amit korábban tapasztaltam a terápia és a tanácsadás során, és kezdett tudatosodni bennem, hogy a tapasztalataiból talán valami egészen egyedi, saját gondolatrendszerem alakul ki. Amikor a gondolataim közül néhányat egy cikk formájában megjelentettem a minnesotai egyetemen 1940 decemberében, ezek a vártnál sokkal hevesebb reakciókat váltottak ki. Kritikák kereszttüzében találtam magamat és ez teljesen kiborított: elkezdtem kételkedni és megkérdőjelezni azt, amit csinálok. Mindazonáltal úgy éreztem, van valami, amit tudok és papírra vetettem a „Tanácsadás és pszichoterápia” című könyvem kéziratát., ily módon kimondva, hogy mit tartok progresszív irányzatnak a jövő terápiája szempontjából. A kiadott könyv 70 000 példánya elkelt.

Az utóbbi néhány év

5 év az ohioi egyetemen, 12 év a chicagoin és 4 év a wisconsinin – ezek jelzik életutam következő időszakát. Ezek alatt az évek alatt megtanultam hogyan éljek együtt egyre mélyebb terápiás kapcsolatokkal és egyre bővülő klientúrával. Ugyanakkor azonban ijesztő is volt, amikor egy mélyen zavart személy többet követel tőlem, mint ami vagyok, és többet kellett volna adnom, mint amennyim van. A tudományos kutatás is egyre többet ad nekem. A terápia olyan élmény, amelyben a legszubjektívebb értelemben saját magam lehetek. A kutatás ezzel szemben olyan tapasztalat, amelyben távolságot tarthatok mindettől, és objektívan megfigyelhetem ezt a mély és gazdag szubjektív élményt.

Az utóbbi két évtizedben valamennyire hozzászoktam, hogy harcolnak ellenem. Időnként és helyenként pszichológusok, tanácsadók és oktatási szakemberek dühkitöréssel, nyílt megvetéssel vagy gyilkos kritikával reagálnak nézeteimre annak ellenére, hogy általában kétkedően, feltételesen, a tévedések lehetőségét nem kizárva szoktam megfogalmazni gondolataimat, és az olvasóra bízom, hogy elfogadja, vagy elveti azokat. És talán még ezeknél a kritikáknál is több kárt okoznak azok a „tanítványok”, akik kritikátlanul, csak felszínesen ismerve a nézeteimet kéretlenül harcba mennek az igazamért. Időnként igazán nehezen tudom eldönteni, hogy ki is ártott többet: a „barátaim” vagy az ellenségeim.

Igen nagyra értékelem azokat a kiváltságos időszakokat, amikor elvonulhatok, és egyedül lehetek. Feleségemmel találtunk erre alkalmas rejtekhelyeket Mexikóban és a Karib-tengeri térségben, ahol senki még csak nem is sejti, hogy pszichológus vagyok, ahol főleg festéssel, úszással, búvárkodással vagy fényképezéssel töltöm az időt.” 

(Részlet C.R. Rogers  Valakivé válni. A személyiség születése c. könyv Személyesen szólva c. fejezetéből)